Lelkünkben élnek halottaink

Szeretet, emlékezés...

Gyakran kapjuk azt a tanácsot, hogy a szüleinket addig szeressük, amíg vannak. Hogy ez mennyire igaz, azt csak akkor érezzük, amikor elveszítjük őket, persze nem csak azokon a napokon, amikor a virrasztásuk, temetésük szervezését végezzük, hiszen akkor annyi teendő, elintéznivaló van, hogy szinte nem is tudjuk felfogni, mi történt, csak tesszük, amit tennünk kell, szomorú kötelességünknek teszünk eleget. 

De utána, mikor magunkra maradunk, amikor végiggondoljuk, hogy Őket soha többé nem láthatjuk már, nem halljuk a hangjukat, nem féltenek, nem adnak több szülői tanácsot az élet útvesztőiben, akkor és ott, az üres szülői házban, akárhány évesek is vagyunk, azt érezzük: felnőttünk. És ha testvérrel sem áldott meg az Isten, aki egy kicsit is enyhíthetné a fájdalmunkat, akkor rádöbbenünk, teljesen egyedül maradtunk… 

Majd szomorúan bezárjuk a ház ajtaját, kimegyünk a temetőbe, és csak állunk a sírjuknál mozdulatlanul, még a kezünkben lévő virágcsokrot sincs erőnk a vázába helyezni, hiszen gondolatban, lélekben Velük beszélgetünk, Rájuk figyelünk. Mert számunkra Ők nem haltak meg, csupán egy jobb, áldott helyre utaztak el, ahol nem gyötri Őket a sok betegség, a fájdalom, sem pedig az evilági rosszaság.

Mondják, az itt maradottaknak nehéz, aki eltávozott az élők sorából, annak már nem fáj semmi. Szeretnénk hinni, hogy Ők megnyugodtak, és ott is boldogok együtt, ahol most vannak, csakúgy, mint amikor köztünk voltak, és láthattuk, hogy mennyire szerették egymást még idős korukban is. Nekünk pedig a lelkünkben maradnak örökké, életünk végéig vagy még azon is túl…