„Ruha teszi-nem teszi” vita

„Ruha teszi-nem teszi”

Az öltözettel kapcsolatos kérdéseket már nagyon sok fénytörésből szemrevételezték, és ki-ki meg is találta a kijelentés mellett, illetve ellen szóló érveit. Vitára nincs is szükség, csupán arról van szó, hogy mindenki meglátása szerint dönt a kijelentő, illetve a tagadó kategória mellett. 

Ruha teszi az embert, vagy nem? Ez itt a kérdés? Ma is az? Másként vélekedünk egy a legújabb divat szerint öltözködő nőről és férfiről. Megint másként egy klasszikusabb, puritánabb stílust preferáló egyénről, vagy mondjuk egy népviseletet tisztelő és abba öltözködő személyről. Mindegyiknek megvan a maga skatulyája, címkéje, ám ennek a szövegnek nem célja az ítélkezés, csupán a téma dióhéjba való helyezése. Főképpen a harmadik csoport körül forgolódunk az elkövetkezőkben, melynek alapjául több remek szakirodalmi munka kínálja fel magát Apor Pétertől az öltözködéskultúra szakterületéig. 

A magyar viseletnek csupán egy szegmensét ragadjuk ki az elkövetkezőkben, melyhez Nagy Rózsa: Magyar viselet a XVIII. század végén és a XIX. század elején című munkáját használjuk fel forrásanyagként. Toldy Ferenccel egyetértve a ruházat, a külsőségek különféle eszmék hordozóivá formálódhatnak. Az ősi viselettől fokozatosan távolodtunk el, de mindennek értékes jegyei, vonásai korunkban is felszínre törnek.

Ennél a pontnál jegyeznénk meg napjaink igen nagy népszerűségnek örvendő rusztikus-népies divathullámát, amely egyre szélesebb körben terjed. Egyáltalán a régi korok stílusa, életmódja iránti érdeklődés reneszánszának lehetünk tanúi. Azt, hogy a XIX. század elején az írók, költők és más közéleti személyiségek hogyan vélekedtek a rajuk zúduló francia divatról, elegendő, ha csupán elolvasunk egy-két részletet és világos lesz a hozzáállásuk, véleményformálásuk mibenléte.

A nyelvi átformálódás összefonódott a viseletével, erről egy műdal ekként szól: „A madár a tollát, hangját nem cseréli.” Főként a francia hajviselettel kapcsolatos nézeteiknek adtak költeményeikben hangot a kor poétái. Vas Gereben ekként szól a férfiak hajviseletéről: „Minden fejnek volt hátul egy nyele… a fej meg volt mártva lisztben.” Ez a tréfálkozó hozzáállás az új módihoz, csupán egy reakció a temérdek felszólaló közül, mely a copf és a hajpor divatjáról szól.

A nájmódi sok „czók-mók”, „rojtos pántlika,” „csúcsos bóbita”, nyakból lelógó hajfonat, mely „mintha kínálkoznék: ezt tessék megmarkolni…” , a haj mint szénaboglya és a fésű, mint gereblye éppen elegendőek ahhoz, hogy levonjuk a következtetést a kor új módijához való viszonyulással kapcsolatban. Hogyan is állunk ma ezzel a kérdéssel? A válaszok igen színesek, ma is…