A praktikus vagy a kényelmes lábbeliket részesítették előnyben elődeink?

Praktikus és kényelmes lábbelik

Mint általában a legtöbb ruhadarabunkat, a lábbeliket is kényszer szülte. A hideg éghajlaton muszáj volt valamilyen védelmet nyújtani a lábnak a kellemetlen időjárással szembe. Ezt a legegyszerűbben egy a lábra erősített bőrdarab segítségével lehetett megoldani. Melegen tartotta a lábat és kényelmes járást biztosított. Más tájakon, ahol az időjárás kedvezőbb volt, a talaj egyenetlenségei kényszerítették az embereket, hogy valamilyen módon óvják talpukat.
 Sok helyen fakérget és egyéb növényi részeket erősítettek a talpukra. Bár ez a járást nem tette egyszerűbbé, de védelmet nyújtott a szúrós tövisektől és a hegyes kövektől. A lábbelik használata tehát visszavezethető egészen az őskorig. A mi éghajlatunkon az állatbőrökből készült lábbeli terjed el leginkább. Különböző módszerekkel erősítették a lábukhoz ezeket az készítményeket. Egyiptomban nádból és sásból készítettek sarukat, amelyek a mai szandálokhoz hasonlítanak.
 Hasonló lábbeliket hordtak az ókori görögök is és a Római Birodalomban is ez volt a divat. A rómaiak azonban már nemcsak praktikus okokból hordták a sarukat. Egyfajta társadalmi megkülönböztető bélyeg is volt a lábbeli. A rabszolgáknak nem volt szabad ilyesmit viseljenek. A patríciusuk piros bőrsarut hordtak, míg a plebejusi származást a fekete saru jelentette.
A nők pedig különböző hímzésekkel és gyöngyökkel díszítették a lábbelijüket. A nomád népeknél, mint amilyenek a magyarok is voltak, a bőrharisnya szerű, bokához erősített lábbeli volt az elterjedt. A középkor aztán új divatirányzatot teremtett a lábbelik terén is. A férfiaknál az úgynevezett csőrös cipő jött divatba, ami a rangot is jelképezte. Annál előkelőbb rangú volt az illető, minél hosszabb és hegyesebb volt a cipő orra.
 Ez egy idő után igen zavaró lett, hiszen a járás igen nehézkessé vált az ilyen cipőkbe. A hölgyeknél ekkor jött először divatba a magasított talpú cipő. A fából készített magasítót a cipő sarkához és a lábujjakhoz rögzítették. Gyakran ez elérhette a 25-30 centimétert is. Bár főleg azért hordtak ilyen lábbelit, hogy magasabbnak tűnjenek, de praktikus is volt. Ugyanis abban az időben a szennyvíz elvezetését egyszerűen az utakra irányították és így igen nehéz volt száraz lábbal átkelni az úttesten. 
A magasított talpú cipőkben azonban nem jelentett akadályt átjutni a túloldalra. Ezek a lábbelik nem voltak minden esetben kényelmesek, de nem is ez volt az elsődleges céljuk. Ma már más a helyzet a cipőkkel vagy bármilyen más típusú lábbelivel szemben, hiszen a legfontosabb követelmény a kényelem. A kinézet csak másodlagos szempont.